Kiskorom óta megfigyelő típus vagyok. A szüleimnek nem sok gondja volt rám. Emlékszem, minden reggel gondosan megterítettem és megreggeliztettem a babáimat, amíg el nem indult a nap. 

De a gondtalan gyerekkornak egyszer vége. Jött a megfelelési kényszer, átrohantam a mindennapokon. Éreztem, ez így nem nekem való, de nem igazán tettem semmit.

És jött a bumm, felébrendtem egy hosszú álomból, feépültem egy hosszabb betegséből, ami már társként végig fog kísérni az életemben. Mikor tudatosul benned, hogy igazán még nem is éltél egyszerűen megváltozik minden. Nem nagy dolgokra kezd vágyni az ember, csak szép és jó dolgokra, ami akár a saját kerted vagy kiskutyád vagy akármi lehet ami neked fontos és jó.

Nos, ha a végzettségeimet tekintjük szép sorban, akkor elmondhatom magamról, hogy kereskedő vagyok, színész és diplomás klasszikus énekművész, de első sorban ember akarok lenni, aki megtalálja és megállja a helyét a világban.

Nyitott szem és fül, sok akarás, megfelelő szervezés, megfűszerezve egy kis spontaneitással és alkalmazkodási készséggel. Azt hiszem ennyi kell egy boldog élethez. Legalábbis egyelőre úgy tűnik…

És, hogy mennyire könnyű ezt elérni? Nem akarok ámítani senkit, hogy egyszerű, mert nem az. Úton vagyok én is, de élvezem az utat a nehézségek ellenére. Azt hiszem elsősorban az a legfontosabb, hogy ezt elérjük. A többi pedig jön magától.