Mielőtt becsomagoltam volna a bőröndöm és elindultam volna ide, Dél-Olaszországba, számtalan alkalommal tették fel nekem a következő kérdést:
„Biztosan jól átgondoltad?”
És nem, nem kifejezetten a pandémiás helyzet okán, hanem mert Olaszország ezen részét nem éppen jó hírnevűnek tartja a közvélekedés… Ki ne hallotta volna már valaki szájából, hogy ez bizony „a maffia hazája”. Szüleim is óvva intettek és megkértek, sötétedés után ne mászkáljak kint, ami őszintén szólva elég nehéz lenne, hiszen már kb. 16:00-kor lemegy a nap.
Egy kicsit csaltam hát, és egy kávé, valamint egy kedves helyi olasz úriember társaságában esti sétára indultunk az ó városba, azaz Bari vecchia-ba, ezúton is köszönöm a kedves idegenvezetést. Teljesen más lett a város atmoszférája miután lement a nap, mintha egy másik helyre csöppentem volna.
Azt hiszem, vagy kivételesen szerencsés lehetek – amit azért kétlek -, vagy Itália ezen része valóban rég túllépett már „baljóslatú hírnevén”. Este 10 után a kijárás itt sem megengedett, így esélyem sincs megtapasztalni, hogy milyen lehet a város igazán sötét oldala. Helyi idegenvezetőmmel mindenesetre beszélgettem kicsit erről és megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok: Bari nem veszélyesebb, mint bármelyik nagyobb európai város. Na jó, persze mit is mondhatna nekem mást… 😀 – de az biztos, hogy amit tapasztalok, az számomra földöntúlian örömteli érzésnek hat.
A dél-itáliai népek valóban temperamentumosabbak, mint északi társaik. Hogy ez jó vagy rossz, ki-ki döntse el a maga vérmérséklete szerint, de az tény, hogy errefelé bizony nem a stressztől hullhat az emberek haja. Nem igazán aggodalmaskodnak, és hihetetlenül nagy szívvel rendelkeznek.
S hogy ez a nagy szív miben is nyilvánul meg igazán? Nem másban, mint az élet apró dolgaiban.
Egyik nap elmentem a boltba, bevásároltam és előttem állt egy srác. Bevásárolt, megvette a szatyrokat is, amibe pakolni szeretett volna, de fizetés után vette észre, hogy hoppá, ez mégsem lesz elég. Már készítette is elő az aprót, amikor a kasszában álló lány átnyújtott neki egy plusz zacskót és mosolygós hangon annyit mondott: Gratuito, azaz grátisz.
Jómagam is jártam úgy, hogy vásároltam és nem mértem le a zöldségeket, amiket vettem, gondolván, majd a kasszában megteszik, de nagyot tévedtem… Majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy „Istenem, feltartok mindenkit, kellemetlenséget okozok.” Otthon többnyire megkérdezik ilyenkor: „Itt hagyja a kasszában?” Itt viszont más, meglepő dolog történt. A kasszás hölgy elment lemérni nekem, a sorban állók pedig valószínűleg látták rajtam, hogy röstellem a dolgot és nyugalomra intettek. Nem is gondolnánk, hogy ilyen apróságok milyen fontosak tudnak lenni, hogy a napunk kellemesebb legyen.
Azt hiszem, amikor majd visszagondolok az itt töltött időre, a legkedvesebb emlékeim egyike az lesz, amikor bementem egy cukrászdába és szóba elegyedtem az eladóval. Kedvesen válaszolt minden kérdésemre, mi micsoda, milyen ízű, végül a kezembe nyomott egy süteményt mondván, hogy ajándék a hazafelé vezető útra.
Számos nagyszerű emberrel találkoztam és egészen elképesztő látni, hogy minden ember úgy beszélget egymással, mintha régi kedves ismerősök lennének. Mindegy, hogy csak egy kávéra ugrasz be, vagy elvitelre kérsz egy pizzát, esetleg a henteshez szaladsz be, mindig akad pár kedves és érdeklődő szavuk még ebben a nehéz helyzetben is.
Hajlamosak vagyunk túl aggódni az életünket, vakon elrohanni az örömteli élmények lehetőségei mellett. Úgy érzem, ilyen tekintetben lenne még mit tanulnunk arról a bizonyos „dolce vita” életérzésről.
by WP Iroda