Azt már az elején le kell szögezzem, hogy én sem teljesen így képzeltem el az életem 1 évvel ezelőtt. Amikor megpályáztam az Erasmust, „a vírus” még Kínában járt, nem igazán tudtam a létezéséről. Nagy vágyakkal és elszántsággal álltam neki a szervezésnek, mondván: végre, most eljött az én időm! Gyere 2020!
Aztán a helyzet egyik napról a másikra megváltozott. Minden bizonytalanná vált és ott álltam kétségek között, hogy most mi lesz?
Számomra nem csak pár hónapos tanulmányi kirándulásról volt szó. Hatványozottan éreztem, hogy falakba ütközöm, mert nem én vagyok a „norma”. 27 évesen, esti tagozatos diákként, munka mellett, bizony nem kisfokú tervezést és szervezést igényelt, hogy aztán az ember 4 hónapig igazán azt tehesse, amit szeretne. Egy ilyen dolgot már minimum egy 1 évvel előtte el kell kezdeni tudatosan megszervezni.
2020 lett volna számomra a változtatás éve. Színészként végig játszottam volna az évadomat a társulattal, ahol már két éve dolgoztam, nyáron Amerikába mentem volna gyerekeket táboroztatni, és szeptemberben Erasmussal Olaszországba. Jól hangzik ugye? Viszont az első járványhullám sodrása túl erősnek bizonyult. A társulat megszűnt, az amerikai határt lezárták, s már csak egyetlen reményem maradt: Itália!
Olaszország gyönyörű, napsütötte vidékét még a Covid sem árnyékolhatja be teljesen. Az a kedvesség, az a melegség, amivel ők próbálják átvészelni ezt a krízist, egyszerűen példamutató – örök életemre hálás leszek érte. Örülök, hogy hallgattam a belső hangra, amely azt súgta „menned kell”, mert érzem: itt meg fogom kapni a választ a miértjeimre.
Mérlegeltem, döntöttem, repülőjegyet vettem, biztosítást kötöttem és lefoglaltam a szállást. Majd először a repülő járatomat törölték, aztán a szállással volt probléma, és mindvégig bizonytalan volt, hogy csak online vagy esetleg személyesen is lesz oktatás…
DE végre itt vagyok!!! Itt, ahol teszem a dolgom, mert érzem, hogy van, s az eltelt pár nap már most olyan emlékekkel gazdagított, amelyeket senki nem vehet el tőlem…
by WP Iroda